Adorate Kórus és Művészeti Egyesület

Kérjük, adója 1%-ával támogassa céljainkat!

Részletek…

Kórustábor csikóhallal – zulu módra

Hamarosan tizedik évadát kezdő kórusunk, hagyományainkhoz híven, idén is a Meteor TTE szigetmonostori Erdei Telepére szervezte nyári kórustáborát, ezúttal Hasznosi Jutka korrepetitor karnagyunk vezetésével.

Jutka (a mi Haszink 🙂 – a szerk.) stílusát leginkább a szigor és a vidámság elegyével lehet jellemezni; azt, hogy az idei tábor mégis olyan összeszedett és hangulatos lett, nagyrészt neki köszönhetjük. Feszes tempót diktált, de finom humorral oldotta a feszültséget, ahogy arra csak az igazán elkötelezett pedagógusok képesek. Hozzáállása és lelkesedése átsegített minket a buktatókon és bizony sok esetben arra inspirálta a szólamokat, hogy a szünetekben önszorgalomból átvegyük azokat a darabokat, melyekről úgy éreztük, még nem ültek be eléggé a torkunkba, fülünkbe, szívünkbe.

Az idei repertoár látszatra könnyed volt: egy megzenésített gyerekvers, három zulu dal, gyengéd hangulatú búcsúdalok és egy romantikus angol kórusmű mellett két középkori darabbal készültünk, és idén sem maradhatott el a “kóruskedvenc” pletykázó kánon.

Hogy mennyire voltak könnyedek a művek? Nos, azt már a személyes tapasztalataim alapján állíthatom, hogy ami annak tűnik, általában azt a legnehezebb megtanulni, és ez idén sem volt másként. A zulu dalok nemcsak lingvisztikai kihívást jelentettek, hanem egy az európaitól merőben eltérő, dél-afrikai alapokra épülő rendszert kellett elsajátítani, ami sok kacagós pillanatot szerzett nekünk. Az Abendruhe Mozarttól, bármennyire egyszerű darabnak látszik, állíthatom, hogy nem az. A finomsága, árnyalatai csak akkor jönnek elő, ha a metronóm pontosságával épülnek egymásra a szólamok. Ugyanez érvényes az Ecce quod natura és a Domine ad adiuvandum me festina kezdetű, középkori eredetű művekre is, melyek közül az utóbbi kánon akkor mutat szépen, ha a sodrását, ritmusát, progresszivitását is sikerül megmutatni. A Henry Fothergill Chorley (szöveg) és Arthur Sullivan (zene) nevével fémjelzett The Long Day Closest személy szerint eleinte iszonyúan depresszívnek találtam, melankóliába hajló soraiban csak akkor találtam meg a szépséget és megnyugvást, amikor Ágival és Natival elvonultunk az egyik tízperces szünetben, hogy gyakoroljuk a szoprán szólamot. Egészen addig nekem ez a darab az elmúlást és a halálvágyat jelentette, amolyan tipikus, érzelmektől túlfűtött byroni túlkapásnak tűnt, ami annyira jellemző a tizenkilencedik századi angol költészetre. Aztán ott, a szigetmonostori erdő közepén, két, félhangoktól terhelt disszonáns ütem között megfogott magának a darab. Rájöttem, hogy nem dekadens búcsú, sokkal inkább a megváltoztathatatlan dolgok elfogadásának bölcsessége és a holnap is nap lesz optimizmusának kettőssége árnyalja.

Az elengedés és a továbblépés dala, ami hajszálpontosan jellemzi az Adorate jelenlegi hangulatát, amit szintén beleng egy kis melankólia, hiszen az előző, termékeny és munkás évad végén vezető karnagyunk, Dévity Zoli bejelentette: kénytelen továbbadni a karnagyi pálcát, mivel szeptembertől külföldön folytatja tanári és művészpályáját. A kórustábort már nélküle indítottuk…

Zoli utódját nem könnyű megtalálni, de az elmúlt évad koncentrált munkája még jobban összekovácsolta a kórust, és bár ismét fordulóponthoz érkeztünk, őszintén hiszem, hogy elég bátrak vagyunk a továbblépéshez.

Kovács Andrea

as.

Szubjektív Szoprán