Adorate Kórus és Művészeti Egyesület

Kérjük, adója 1%-ával támogassa céljainkat!

Részletek…

vidam-toborzo

Mezítláb az erdőben

Azt olvastam egyszer egy könyvben, hogy az ember lábát mezítláb járásra teremtették. A rosszul megválasztott cipő, főleg a női cipő, pláne, a magassarkú körömcipő, tönkreteszi az emberi lábat. Mezítláb járni hihetetlenül felszabadító érzés. Gyerekkoromban rengeteget csatangoltam mezítláb. Kövön, aszfalton, füvön, a legkülönfélébb felületeken és nem csak jártam, de futottam, ugráltam is. Hogy mennyire tönkrement a tappancsom azóta, arra akkor jöttem rá, amikor az idei kórustábor ebédszünetében leruccantunk a Duna-partra. Fagyizás után gondoltunk egyet, és lesétáltunk a szigetmonostori szabadstrandra, ahol egyszer csak, hirtelen ötlettől vezetve, lekaptam a cipőmet és alaposan belefúrtam a lábujjaimat a homokba. Egyből fülig szaladt a szám… és le is hervadt, amikor a kavicsos partra értem. Sziszegve, billegve, minden kecsességet nélkülözve, szárnyaszegett, sánta darumadár módjára lépkedtem a megváltó víz irányába, ahol azonban csalódnom kellett. Nem iszap várta megkínzott tappancsomat, hanem ugyanolyan kavicsos meder. Minden lépéssel egyre bizonyosabb lettem abban, hogy azon nyomban belepottyanok a vízbe. Nem élveztem.
Rajtam kívül mindenki más olyan szépen sétálgatott a kavicsos parton, csak én esetlenkedtem. Aztán az éles fájdalom elmúlt, a helyét valami furcsa, egyszerre fájdalmas és jóleső érzés váltotta fel és már én passzíroztam bele a talpamat a kavicsba. Görgettem, tapostam, nyomogattam, lábujjhegyről sarokra billegtem és egyszer csak kényelmesebb lett a járás is. Annyira belejöttem, hogy a táborba is mezítláb mentem vissza. Végigküszködtem magamat a kavicsos parton, a forró aszfalton, és beléptem az erdőbe. Hűvös, selymes, nedves ösvény simogatta megkínzott tappancsomat. Már nem a fájdalom lassította a lépteimet, hanem az élvezet.
Az éneklés is olyan, mint a mezítláb járás. Gyermekkorban ösztönösen megy, szívből és őszintén, minden nehézség nélkül. Aztán a környezetünk lenevel róla, főleg, ha nem vagyunk kiemelkedő tehetségek. Pedig az éneklés emeli a lelket, teljesen mindegy, hogy van-e hozzá tehetségünk. Számtalan embert ismerek, aki sok évtized kihagyás után kezdett el újra énekelni, és olyat is, aki sosem énekelt gyermekkora óta, és elhitte, mert elhitették vele, hogy nem tud énekelni.
Pedig tud.
Az éneklés vágya mindannyiunkban ott lakik, csak megtanultuk, hogyan fojtsuk el.  Ha szerencsénk van, megtaláljuk az utat visszafelé. Csatlakozunk egy kórushoz. Nem hiszünk még magunkban igazán, de valahol mélyen, a szívünkben érezzük, hogy erre van szükségünk. Az ösztönünk azt súgja, hogy ez lesz a gyógyszer minden bajra.
Kibuggyan az első hang. Rekedten és fáradtan, görcsösen és félénken. De ha nem adjuk fel, ha tovább gyakorlunk, egyre szebb lesz, bátrabb és fényesebb. Lefoszlik róla a cigarettafüst, az évek, a hétköznapok, az a blokk, amit a környezetünk írt be a tudatunkba.
Ahogy levesszük a rossz cipőt és a láb visszatalál a helyes tartáshoz, járáshoz, úgy talál vissza a hang is ahhoz az ősi és ösztönös tevékenységhez, amit éneklésnek nevezünk. Kevés olyan dolog van az emberiség történetében, ami évszázezrek óta változatlan. Az egyik az éneklés.
Őseink énekeltek, ha féltek, ha fájtak, ha örültek, ha sírtak. Énekeltek a gyermekeiknek, énekeltek a vadállatokhoz, amiket el akartak ejteni, és énekeltek az isteneikhez. Énekeltek, ha dolgoztak, énekeltek, ha pihentek, énekeltek, ha építettek, énekeltek, ha romboltak, énekeltek a békéről és énekeltek a háborúkról. Az asszonyok, mióta világ, a világ, énekelnek a gyermekeiknek, van, ahol a születésnek is van dala, és mind tudjuk, hogy az elmúlásnak is van dala.
Énekszóval köszöntjük és tiszteljük meg életünk legfontosabb pillanatait; változatlan késztetése az embernek dalba foglalni minden tapasztalatát, érzését. Általa kerülünk közelebb saját emberségünkhöz, pont úgy, mint amikor mezítláb lépünk az erdőbe és a talpunkon keresztül eggyé válunk az áldott földdel, melyből mind teremtettünk és ahová mind visszatérünk egyszer.

Kovács Andrea
as.
Szubjektív Szoprán