Adorate Kórus és Művészeti Egyesület

Mire való a zene?

Mire való a zene?

 

Ezt a kérdést megfogalmazva vagy megfogalmazatlanul gyakran kimondja magában az ember, legalábbis a kultúra iránt érdeklődő ember. És a válasz rá nem is elméleti jelentőségű: abban, hogyan tekint a zenére, hogyan él vele, mindig az nyilvánul meg, minek tartja. Elnézést az analógiáért, de Krisztus alapkérdése is az volt Péterhez. “Kinek tartasz engem”? Gyakrabban foglalkozunk tetteinkkel, mint az igazsággal, de mégis az igazságról való tudásunk vagy hitünk alapozza meg a tetteinket. Tegyük fel tehát ismét a kérdést: Mi az zene? mire való a zene?

A középkor magyar diákja választ kapott e kérdésre. Éppen 500 esztendővel ezelőtt a kis Sárospatak városi iskolájában végezte tanulmányait Szalkai László, a későbbi esztergomi érsek, s szerencsénkre fennmaradt iskolai jegyzete, melyben a költészettan, jog és más stúdiumok mellett a zeneoktatás anyagát is rögzítette. Tanára a krakkói egyetemen tanult Kisvárdai János volt, s az ő általa adott szöveget másolta le, majd egészítette ki az élőszóban hallottakkal a 13-14 éves Szalkai. Ebben a következőt olvassuk:

“Most beszélnünk kell a zene cél-okáról, ami nem más, mint a zeneművészet haszna… Első céljának az Isten dicsérete nevezhető, hiszen a ‘szabad mesterségek’ egyike számára sem nyílik meg olyan szívesen a templom kapuja, mint a zenének… A zene a szabad mesterségek közül azért is élvez elsőséget, mert maga a világ is valamiképpen a zenei mozgás harmóniarendje szerint forog… Végül pedig az emberi lélek természete szerint gyönyörködik a zenében: a zene az embert nagyszívűbbé, udvariasabbá, nyájasabbá, vidámabbá, szeretetre készségesebbé teszi, s kedélyállapotát különféle típusú érzelmekre, kívánságokra indítja… Vegyük Dávid király példáját, aki Sault az őt kínzó lélektől a zenejátékával szabadította meg.”

A kisdiák tehát úgy tanulta, hogy a zene sokféle hasznát három fő pont köré lehet csoportosítani. Vegyük ezeket egyenként – szövegünkhöz képest fordított sorrendben haladva.

1. A zene mélyen hat az ember kedély- érzelem- és akaratvilágára. Már Platon kifejtette, hogy a különféle zenék az ember jellemét különféleképpen alakítják: egyik derekabbá, másik durvává, a harmadik kéjenccé alakítja az embert. Ezért Platon szigorúan meg is akarta szabni, milyen zenét szabad hallania, tanulnia a fiatalnak. De ebben a szellemben mondta Kodály is: “a rossz zene megingatja az erkölcsi törvényben való hitet”, s ha a fiatalt “nem oltjuk be minél korábban a rossz zene pestise ellen, menthetetlenül annak áldozata lesz”. Leginkább mellbevágó talán Hamvas Béla megfogalmazása: “A zenei hazugság a legelvetemültebb valamennyi hazugság között, mert az embert a legvédtelenebb oldaláról demoralizálja.”

A zene két szinten hat az ember kedélyére, jellemére. Egyik, amit úgy mondunk, hogy bizonyos zenék – anélkül, hogy ez szavakban pontosan megfogalmazható lenne –, különféle “hangulatokat”, “érzéseket” fejeznek ki, s az emberre ezek “átragadnak”. Így beszélhetünk harcias, dühöngő, szomorú, kéjsóvár, magasztos stb. zenékről.

Van azonban egy mélyebb szintje is ennek a hatásnak, ez, amiről Szalkai könyvecskéje beszél. A rendezett, tiszta zene az embernek nem csak egyes jellemvonásaira hat, hanem egészében teszi az embert “nagyszívűbbé, udvariasabbá, nyájasabbá, vidámabbá, szeretetre készségesebbé”. Valamiképpen tisztogatja az ember szívét, viselkedését kultúráltabbá teszi, a szelídebb, emberségesebb, csillapítottabb érzelmeket hívja elő, s a durva, merőben ösztönös, erőszakos énünket legalábbis visszaszorítja. Vajon láttunk-e már olyat, hogy egy Mozart-koncetről hazatérő közönség úgy garázdálkodjon a metróban, mint egy rock-koncert vagy egy sportesemény közönsége gyakran teszi? A régiek azt mondták, bennünk együtt lakik az angyal és az állat (habár az állat nem is képes öncélú gonoszságra…). Valóban megvan bennünk mind a jóakarat, a figyelmesség, az értéktisztelet, mind az önérvényesítés, a rombolás, a durvaság hajlama. Felelősségünk tudatos döntésünkben van: azok a cselekedetek, melyekben tudatos döntésünk alapján részt veszünk, milyen emberi minőségeket “hívnak elő” bennünk. Nos, a művészi értékű, jó zene az embert “nagyszívűbbé, udvariasabbá, nyájasabbá, vidámabbá, szeretetre készségesebbé” teszi.

2. Kissé furcsának tarthatjuk Szalkai középső érvét, mely szerint maga a világegyetem is a zene törvényei szerint mozog, s a zene képes arra, hogy életünknek e törvényekkel való összhangját kinyilvánítsa, egyben elősegítse. Hogyan kell ezt értenünk? Az ókori ember meglepve vette észre, hogy a zene, mely látszólag a szeszélyek, érzések, ösztönök világa, a racionális, sőt matematikailag is kifejezhető erőkkel, arányokkal dolgozik. Egy hangköz annál egyszerűbb és harmonikusabb, minél egyszerűbb húr-arányszám szerint szólaltatható meg. (Egy húr 1:2 osztása az oktávot, 2:3 osztása a kvintet, 3:4 osztása a kvartot, 4:5 osztása a kvintet adja, stb.) A komplikáltabb arányszámok az ellentéteket kifejező, “mozgalmasabb” hangközöket, az egyszerűbb arányszámok ezek megnyugtatását, harmóniába simítását eredményezik. Így a zene nemcsak a “jellemtan”, az etika  szemszögéből magyarázható, hanem a matematikai tudományokkal is vonatkozásba kerül. A matematikai tudományok közé tartozott a csillagászat is, mely ugyanezen arányszámok szerint értelmezte a kozmosz mozgását. Így átvitt értelemben azt lehetett mondani, hogy a világegyetem zenei arányszámok szerint mozog (ez a “szférák zenéje”), s az ember azért örül a zenének, mert ezt az örök harmóniát észleli benne.

Mennyiben használható ma ez az érvelés? Talán különös, de igen nagy mértékben. A jó zenének talán legfontosabb ismérve az, hogy belső gazdagsága, külső rendje és kifejezőereje tökéletesen egyensúlyban van (“szabadság, te szülj nekem rendet…!”). Ahol nagyobb a kifejezésre törekvés, mint a gazdag rend, ott áll elő a giccs. Ahol nagyobb a belső gazdagság, mint a külső rend, ott kuszaság keletkezik. Ahol a külső rend nem egy belső gazdagság harmóniája, ott formalizmusról beszélünk. Ez az egyensúly megvalósulhat a komplikáltság alacsonyabb szintjén, pl. egy népdal esetében; lehet annak magasabb szintjén, mondjuk így, egy tágasabb világ rendjét megjelenítve, például egy Mozart szimfónia esetében. A zenében minden az arányokon múlik. Azt is mondhatjuk, hogy a zene a világ arányrendjének érzékelhető megjelenése.

A művészet a világ része, mégis, egy műalkotás valamilyen értelemben magába sűríti az egész világot: mikrokozmosz. Egy jó mű olyan mint a világegyetem, észleljük keletkezését, belső összefüggéseit, organikus voltát, célhoz érését. Amikor egy jó zeneművet hallgatunk, akkor a világegyetemmel érintkezünk, nem annak részleteit nézve (mint a tudományban), hanem belső rendjét észlelve. Az ember a jó zene hallgatásakor megérezheti, hogy nem ő a világ középpontja, hogy nincs magára hagyva, hogy tapasztalatai nem az egocentrikus körben végződnek, hanem maga is része, “nézője”, magába fogadója egy harmóniának.

3. A zene harmadik haszna Szalkai szerint: az Isten dicsérete. Itt ismét egy szűkebb és egy tágabb értelemben vehetjük a szót. Az antik vallások, így a kereszténység számára is természetes volt, hogy istentisztelet nincs ének nélkül. A szöveg az antik ember számára csak akkor volt közösségi érvényű, ha megfelelő zenei formában hangzott el. (Még a szenátusi vagy ügyvédi beszédeket is recitálva kellett elmondani; nem is lenne rossz eszköz parlamentünk stílusának javítására…). Az istentisztelet az ókereszténység számára nem taggyűlés, lelki öngerjesztés vagy heppening volt, hanem kultusz. Kultusz pedig nincs forma nélkül. A kultusz formája a kultúra. Az ősi liturgikus zene nem hangulati betét az istentiszteleten, hanem maga az elénekelt liturgia. A kereszténység sok századon keresztül nem ismerte a “mondott” liturgiát. De még a zsinat is úgy nyilatkozik, hogy a zene a liturgia szerves része, nem pedig nélkülözhető ráadás ahhoz. A középkori iskola diákja, így Szalkai is azt tapasztalhatta, hogy amit napról napra zenéből az iskolában tanul, azt napról napra használja is a templomi liturgiában. Nem itt tartana liturgikus és vallási műveltségünk, ha az egyházi iskolák tanulói ma is naponta énekelnék a mise és a vesperás előírt énekeit.

De ennek az érvnek is van egy tágabb perspektívája. A jó zene arra ébreszt minket, hogy a napi gondokon és örömeken túl, a kenyérkereset, az intrika, az állásféltés világán túl van egy szellemi világ. Arra, hogy az életnek van egy olyan rétege, mely szerint az első látásra “értelmetlen” dolgok, mint például egy vonósnégyest hallgatni, értelemmel bírnak. Arra, hogy a közvetlen hasznon túl is vannak dolgok. Arra, hogy nem érhetjük be a láthatóval. Ateista módon ezt úgy fogalmazhatjuk (s e szót most nem pejoratíve használtam), hogy a zene a szellemivel hoz minket kapcsolatba. Istenhívőként pedig azt mondhatom, hogy a zene kapcsolatba hoz a természetfölöttivel: a zene szépsége Isten szépségéről ad hírt. (Persze csak a szép, a művészi értékű zene; talán azt is mondhatjuk: van olyan zene, mely a Sátán üzenete.) A jó zene fogékonnyá tesz a lelki értékekre, végső soron Istenre. Ezt fogalmazta meg, talán költőien, de lényegében igazul az a középkori jelszó, hogy a mennyországban vég nélkül fogjuk énekelni a dicsőség énekét. Aki a földön fogékonnyá válik a jó zenére, valamiképpen már “tréningezik” a mennyei koncertre.

 

Függelékül még egy szót arról, amiről a zene céljai között nem beszéltünk. Vajon nincs-e a zenének szórakoztató szerepe is? A “szórakozás” szó jelentése nem egyértelmű. A “szórakozás”, vagy inkább szórakozás-hajhászás, legalábbis ahogy ma értjük, modern, mondjuk 100 éves gyakorlat, s bizony hatása az emberi pszichére nem mindig szerencsés: a szórakozás és szétszórtság között nemcsak etimológiai az összefüggés. Persze a régi ember is játszott, hallgatott zenét, kocsmázott, stb., ez mégis másképp illeszkedett az életébe. A zenének is megvolt a maga szerepe az emberi életben, de ez alárendelt volt az élet egészének: a munkának, a családnak, a hagyományátadásnak, a társadalmi, lelki, vallási értékek ünneplésének, stb. (Ennek részletezésére most nincs hely.)

Azt hiszem, van a “szórakozás”-nak egy másik értelme is. Az embernek szüksége van arra, hogy a napi munka és gond elcsendesedjék, hogy a feszült figyelem oldódjék, hogy ténykedésünkben egy dologról egy másikra váltsunk. “Hogy oldott tagjainkat új munkára eddze a szünet…” – mondja Szent Ambrus esti éneke az alvásról, s ez a “kikapcsolódás” más formáiról is elmondható. Közhely, hogy az igazi pihenés: aktív pihenés. Figyelmünk fáradságát az oldja, ha figyelmünket valami más dolog vonzza magához.

A beszélgetés, a játék, a szép emberi együttlét fejleszti, neveli az embert és egyúttal feloldja a munka feszültségét. Ugyanez mondható el a zene műveléséről vagy hallgatásáról. Ennyiben a zene “szórakoztat” is. Ilyen szempontból a leg”komolyabb”, legigényesebb zene is szórakoztat. De ahogy a beszélgetés nemcsak szórakoztat, hanem elmét csiszol, ahogy a játék nemcsak szórakoztat, hanem például az együttműködés szabályait gyakoroltatja, úgy a zene sem csak szórakoztat, hanem fölemel. És éppen itt a kritérium: megengedhető a zene mindaddig, amíg fölemel, vagy legalábbis nem rombol; károssá válik a “szórakoztató” zene, ha rontja bennünk a kultúrát, humánumot.

És most tegye fel Musica úrasszony ismét a kérdést olvasóimnak is: “ti mit gondoltok rólam?”

Dobszay László