Tempus fugit, venit mors

Ha körülnézek a nagyvilágban és maradandó értéket keresek, olyasmit, ami kiállta az emberi faj „felemelkedésének” viszontagságait, akkor csupán csak két dolgot találok, ami valóban értéket képvisel: a tudomány és a művészet.

A művészet, ami a szellemet és a lelket készteti arra, hogy nyomot hagyjon maga után, az alkotás öröme lelkesítette az embert arra, hogy formálja, tökéletesítse azokat az eszközöket, melyeknek hangjával önmagát és társait szórakoztatta vagy a természet erőihez küldött imáit kívánta erőteljesebbé tenni. Az évszázadok és évezredek próbáját kiálló művészet talán az egyetlen valóban maradandó érték, amit az emberi civilizáció felmutathat.

Ha idegenként járnék a Földön és azt kutatnám, hogy kik élhettek ezen a bolygón, fellelném az infrastruktúra nyomait, az autókat és különös gépezeteket, talán még újságokat is találnék. De azt, hogy a technológiai fejlettségen túl kik voltak, valószínűleg azokon a nyomokon keresztül tudnám meghatározni, amiket a múzeumok és könyvtárak őriztek meg. Az irodalom, a zene, a szobrászat, festészet, az építészet, a kézművesség, a népművészet… ezek az emberi lélek eszközei az önkifejezésre.

Amikor a tizedik születésnapi koncertünket hallgattam a nézőtéren, ezek a gondolatok bontakoztak ki bennem. Néha csak ültem becsukott szemmel és átadtam magam olyan zeneszerzők műveinek, akik évszázadokkal ezelőtt jegyezték le a bennük megszólaló zene és harmónia apró nyomait.

Minden hírnevük ellenére ők is csak emberek voltak, mint bárki más. Elképzeltem, ahogy ettek, ittak aludtak, morgolódtak, ha kihűlt a leves, bepiszkolták a kezüket a gyújtóssal. Fáztak télen és melegük volt nyáron. Szerették a lekváros buktát és gyűlölték a spenótot. Megnősültek, gyermekeik születtek vagy magányosan élték hosszú életüket. Volt köztük „szent” és volt köztük gyilkos is. Ismertek és kevésbé ismertek, némelyikük egy egész korszakot meghatározó figura vagy az adott korszak kiemelkedő tehetsége. Akadt, aki megújította a zenét, más belesimult a „trendbe”.

Néha, amikor egy-egy új darabot kapunk és először látom a kottát, amolyan bevillanásként képek és érzések dobbannak az agyamba. Karcolgatom a kottát a ceruzámmal, olvasom a szavakat, megsimogatok egy-egy ütemet, hátha úgy jobban érzem a zenét, ami el van rejtve a vonalak, bumszlik, farkincás bumszlik, ikerbumszlik és üres bumszlik, bék és kettős keresztek között.
Az imákat citálom magamban és a némaságában is idegfeszítő belső csendből körvonalazódik a dallam íve, a hangok helye, sorrendje és ideje. Aztán elindulok a karnagyom keze után, próbálok hangot adni a szavaknak, és ha sikerül úgy elénekelni, ahogy le van írva, az a kifejezés, hogy elégedettség, egyáltalán nem árnyalja az érzést: általam (is) megszólalt egy rég elmúlt emberi lény gondolatainak és érzéseinek időbe és zenébe kódolt rezgése.

A koncerten is éppen ez történt. Talán csak a képzeletem játszott velem, de láttam és hallottam ezeket az embereket. Őket, akik művészetükkel nyomot hagytak maguk után. Láttam a társaim arcát, a koncentrációt, az igyekezetet, a tökéletesség igényét a szempárakban. A karnagyok mozdulataiban az erőt és energiát, ami láthatatlan szállal kötötte magához a figyelmet és melynek nyomán a társaim megszűntek Juditok, Ágik, Péterek, Gáborok és Ildik lenni.

Zenei örökségünk közvetítői lettek.

És ha időutazó idegen lettem volna, akkor, azt hiszem, úgy gondoltam volna, hogy legyen bármennyire is arrogáns, erőszakos és önpusztításra hajlamos ez a faj, ha ilyen gyönyörűség létrehozására is képes, akkor már értékes nyomot hagyott maga után az Univerzumban.

Szubjektív Szoprán

Kovács Andrea